Irodalom órán felmerült téma, hogy a Művész, miért gondol annyit a halálra, miért kesereg annyit és hogy miért írja le versben. Sokan nem értik ezt meg. Nem kell kiváltságosnak, kiválasztottnak lenni, ahhoz hogy valaki egy Művész szemével lássa a világot.
Nem merem magam Művésznek nevezni. De valahol mégis úgy érzem, hogy az vagyok. Nagyon furcsa dolog ez. Lehet rám azt mondani, hogy nagyképű vagyok hogy Művésznek merem mondani magam, de véleményem szerint közel állok ehhez a "fogalomhoz".A Művész különlegesen éli meg azt, amit mások talán meg sem élnek. Lelke sokkal sebezhetőbb, hevesebben szenved, és harsányabban örül. Bohém, szabad, szárnyal. Kitünik a tömegből. És ezt, hogy kitünik, nem feltétlen a külsőre értem. Más energia sugárzik egy Művészből, mint egy normál emberből. Ő mindig álmodozik, mindig jár az agya valamin. A leg jelentéktelenebb dolog is felkelti az érdeklődést.
Tudom, hogy nem minden igaz rám ebből,de valahogy nem érdekel. Én érzem ki vagyok. Sőt Én tudom ki vagyok. Tudom hogy mi van bennem és hogy mi nincs és azt is hogy ez így jó. Élvezem amikor gondolataim már rég nem ott járnak ahol én. Élvezem hogy nekem a szürke élet amiben ténylegesen élek, a lelkemben egy színes szivárvány. Élvezem, hogy ki tudom fejezni magam, és hogy ezáltal valamit létrehozok. Valamit ami mások számára jó.
Nehezen tudom rávenni magam arra, hogy egy adott dologra koncentráljak. De őszintén nem is akarom. Jó ez így:) Nem szeretnék megváltozni, pedig tudom hogy ha ilyen maradok, az alapból nehéz egyetem még nehezebbé fog vállni.
De sose adom fel. Megszerzem a diplomát és poéta natus leszek:)
