Amikor együtt voltak marták egymást, veszekedtek... De ha külön kellett lenniük majd megvesztek egymásért. Ez van velünk is [legalábbis szerintem]
Amikor együtt voltunk, folyton csak veszekedtünk, most pedig nagyon nehéz. Én nem tudom hogy te hogy vagy ezzel. Ez a te dolgod. Én annyit tudok hogy megzavarodok nélküled. Egyszerűen nem tudom elviselni. Csak rohannék karjaidba és sose engednélek el. Csak ölelnélek reggeltől estig és inkább meg se szólalnék nehogy megint elrontsak valamit. Csak kapnálak újra vissza. Csak lennék újra veled. Csak hallanám a becézéseket, érezném a szerelmed. Óh mit meg nem tennék érte.
Próbáltam úgy tenni mintha már nem is érdekelnél... De ki képes ilyenre? Ki tudja elrejteni és utálatba folytani szerelmét? Én biztos hogy nem. Amikor meghallom a neved, szívem gyorsabban ver s az izgalom melyet akkor érzek átjárja egész testem.
Te vagy a mindenem. Te vagy ki írásra, festésre késztetsz. általad készülnek azok a művek melyekre én is csak ámultan nézek. Olyan dolgot hoztál ki belőlem, melyet még senki sem előtted. Mondhatni múzsám lettél, bár sajnos a fájdalom kényszerít.
Próbáltam már tompítani mással, többnyire fizikai fájdalommal. De beláttam hogy hatását csak várhattam.Sose jött csak jobbanfájt.
DEMOST. Most máshogy írtom ki eme fájdalamast kínt. A rím, a szín erre a gyógyír. Ezek képesek feledtetni velem, amit az idő belém égetett. Persze ez az érzés csak múlandó, hisz az érzés állandó. Az emlék örök.
Elvehet tőlem az élet téged, de az emlékeket sose adnám senkinek. Azok az enyémek maradnak, még akkor is mikor már csak hamvaim vannak. Az emlékek ott sem hagynak.:)
Szeretlek. és ez nem a megszokott közhely mely a mai világban már csak röhej. Nem. Ezt érzem és sose lesz szégyen. Felvállalom bármikor, hogy szívem s lelkem tiéd akármikor.
