Az életben mindig csak előre, mosolyogni, játszani stbstb.. unom ezeket. Miért mosolyognék akkor, amikor sírni van kedvem? Miért játszam az életet? nemértem ezeket a bölcs megszólásokat. Nem fogok mosolyogni mindenen. Belegondolok hogy régen, hittem abba hogy egy mosollyal mindent meg lehet oldani. Szánalmas. Nem futok el a problémák elől és nem leplezem mosollyal. Sokkal rosszabb ha elfojtod magadban. Önmagunkat és a lelkünket pusztítjuk el ezzel. Sokkal jobb kimondani,. kiordítani, kisírni mint magunkba tartani és örlődni. Nem tagadom nem egyszer vezettem le ezeket a feszültségeket nem éppen a legmegfelelő módszerrel (pl:vágdosás). Igen megnyugtatott. Nemtudom miért de lenyugodtam. Aztán rájöttem hogy nincs értelme. Azóta ha ideges vagyok inkább ordítok sírok de nem teszek kárt magamba. Meg kell találni azt a bizonyos "arany középutat". Nehéz, de most úgy érzem megtaláltam. Ez nem azt jelenti hogy nem szeretek mosolygni, meg ha vki megbánt rögtön neki esek. Imádok mosolygni és nem szoktam neki esni embereknek.
Ma egy fantasztikus napon vagyok túl: Tesi Angol Töri-Töri na de ami utána jön, Plááza, Korzóó... na azért... kicsit vagány:) Utálom mind a kettőt. Akármit veszek két nap mulva max egy hét (amikor már akciós termékké vállik Muhaha)... ugyan azt látom minden második 13-14 éves "emón". ÓÓ ott rugnám őket ahol tudom. mit képzelnek ezek magukról? Nevetséges. Hogy maradjon egyedi az ember, ha már MINDEN tömegtermékké vált? Már azon is gondolkodtam hogy magamnak fogok tervezni pólót és textilfestékkel megrajzolom. Nem is hülyeség. Olyan biztos nem lesz senkin.:)
A Címre visszatérve. Az élet számomra tényleg egy csoda. Sose fogom megérteni. De nem is akarom. Így jó. Elvagyok a magam kis világába. Néha néha beinvitálok egy két embert van aki csak jön és megy van aki bérlettel rendelkezik és van aki örökre benne marad, ha más nem, az emléke. Az emlékek... hmm.. Mennyi sok szép és rossz emlék. És itt felmerül egy számomra megint nagy értelmetlenség. "mindig csak a szépre, jóra emlékezz". Mégis miért? Ha bennem a rossz marad meg, akkor az. Nem fogom elfelejteni, mert tanulok belőle (najó pl Belőle nem tanultam, de megérte mert most boldog vagyok.) És most egy olyan közhely amivel egyetértek "Ami nem öl meg az erősít". Ez mennyire igaz. Vegyük Őt és ezt a nyarat. Egész életemben nem sírtam annyit, mint ezen a nyáron (2009). Szörnyű:( Mindig az emlékek. És érdekel a szép emlékek miatt sírtam. Amiatt, hogy mennyire jó volt vele lenni és hogy mennyire szeretem. Na ezért emlékezzek én csak a jóra? Köszi nem:) És amúgy ilyenkor csak a rossz dolgok viggasztaltak. Bár nem nagy sikerrel. A nyárnak annyi haszna volt hogy megtanultam egy két nagyon fontos dolgot. Például, Soha Soha Soha többet ennyire ragaszkodni, megnyílni, bízni, szeretni vkit nem szabad. (najó megint magamnka mondok ellent, mert ugyanúgy szeretem, de tudom nem kéne de mind1.) A másik, nem szabad csak azért járni valakivel mert egyedül vagy és szenvedsz, de belül nem zártad le azt aki miatt történik. Nagyon csúnyán és mélyen meg lehet ezzel bántani embereket. A harmadik pedig az, hogy soha nem szabad magunkba kárt tenni, csak azért mert épp szomorúak vagyunk (ez még enyhe kifejezés). A nyár tehát nem ölt meg, mint láthatjuk, de nagyon megerősített. És érdekes, de ha Róla van szó, én még mindig az a naív, kimondhatatlanul szerelmes, sebezhető kislány vagyok mint amikor először voltunk együtt. Nem tudom miért. Komolyan, szerintem elvarázsolt vagy nem tudom de ez már nem normális.:)Vagy csak ez az igazi szerelem? Igazából Nála érzem ezt először. Amikor megláttam, rögtön jött az a bizonyos szikra, bizsergés. A többi barátomnál, meg csak vártam hogy jöjjön már jöjjön már és a végén már szerintem, így visszagondolva csak bebeszéltem magamnak. Érdekes. Mi fogott meg benne? Nevetséges. Nem tudom megmagyarázni. Ő maga. ahogy van. "ámblokk". Annyira jó érzés hogy azt nem lehet leírni. Imádom szeretni.(eee)
Végezetül:
"...nincs járható út, elnyel a mélység. valami van ami visszahúz."
